Milyen példával szolgál nekünk a kenyér?
A kenyér, ha a megszokottól kicsit eltérő szemmel tekintünk rá, remek útmutatást ad, hogy hogyan tegyük jobbá, boldogabbá a magunk és a körülöttünk lévők életét. Alaptápláléka volt őseinknek, és még ma is alapélelmiszerként tekintünk rá. Mai világunkban nagyon fontos, hogy legyen egy szilárd belső alapunk, amire támaszkodhatunk. Ehhez fontos, hogy megteremtsünk egy belső szilárdságot, ami egyben rugalmas is, ahogyan a kenyér is a sülés során egy képlékeny masszából határozott, szilárd, mégis ruganyos formát ölt. Mire van szükségünk, hogy így átalakuljunk a saját elhatározásunkon túl?
Ugyanarra, mint a kenyérnek, időre és melegre. A sülés mindig időbe telik, és nagy meleg kell hozzá. Míg a kenyérnek ehhez a kemence melege kell, addig nekünk a szeretet melegére van szükségünk. A bölcs emberek azt mondják, hogy a szeretet a legnagyobb átalakító erő, és valóban, amihez vagy akihez szeretettel fordulunk, jobbá válik. Ez érvényes magunkra is, ha szeretettel fordulunk magunk felé, akkor tudunk érdemben átalakulni. Természetesen ez nem az önzőséget vagy a nárcizmust jelenti, hanem egy olyan ölelő elfogadás, amely kiterjed minden hibánkra, hiányosságunkra is, de nem mások kárára történik, nem helyez a másik ember elé, hanem épphogy segít őt is jobban szeretni. Persze ez egy távoli célnak tűnhet, de ez nem gond, hiszen ez a természetes, a kenyér sem egyik pillanatról a másikra sül ki, nekünk is van időnk rá.
A sülést azonban fontos fázisok előzik meg, a dagasztás és a kelés. Ez nálunk annak felel meg, amikor gyúr az élet, és amikor ezt feldolgozzuk. Az élet nehézségei, a hányattatások, a kudarcok mind segítenek és kincseket rejtenek. Ha nem csak szabadulni akarunk még az emléküktől is, hanem hagyjuk, hogy alakítsanak, megdolgozzanak, és hagyunk időt, hogy belül beérjen ennek a hatása, akkor lelkileg-szellemileg nagyobbakká válunk. Fontos, ha hibázunk, akkor egyfelől elfogadással tekintsünk rá, hisz az emberi léthez szervesen hozzátartozik a botlás, másfelől igyekezzünk kijavítani tőlünk telhetően.
A kenyér azért készül, hogy az éhséget kielégítse, ha nem lennénk éhesek, nem készülne kenyér sem. Ugyanígy mi is akkor indulunk el a változás útján, ha felmerül bennünk az igény rá. Ennek pedig mindenkiben magában kell felmerülnie, nem a másikat tudjuk jobbá tenni, hanem magunkat, és maximum remélhetjük, hogy ezzel ösztönzünk másokat is. Mindenkiből lehet példakép, mindenki lehet táplálék, kenyér mások számára, és ehhez nem kell olimpiát nyerni, elég, ha önmagán változtat.